A válasz szerintem igazából egyszerű: “Te már elég jó vagy úgy, ahogy vagy.” 🙂

Sokan a tökéletesre törekszünk. Legyen szó munkáról, alkotásról, párkapcsolatról, házasságról, gyereknevelésről, eredményekről vagy arról, hogy mit gondolnak rólunk mások…

Ez szerintem iszonyat fárasztó, időigényes, sokszor nagyon túlterhelő és ráadásul szinte biztos, hogy elérhetetlen. Emberek vagyunk és bármennyire is sokat teszünk bele, mindig lesz valami, ami nem pont úgy “áll” és nem pont úgy “csillog”, mint ahogy az egy tökéletes világban lehetne.

Lehet, miközben teszed a dolgod, sorban bukkannak fel a gondolatok a fejedben: “Ez így nem elég jó…”, “Nem adhatom ezt így ki a kezemből…”, “Tökéletesnek kell lennie…”, “Mit gondolnak majd mások…”, és lehet, hogy emiatt végül

– sosem fejezed be amit csinálsz,

– nem tudsz neki úgy örülni és büszkének lenni rá ahogy van, mert nem tökéletes,

– kínkeserves erőfeszítések árán belepréseled az összes szuszt a tevékenységbe ahogy csak bírod és lehet, hogy a végén még így sincs értékelve,

– vagy akár sosem mutatod meg másoknak azt amit szívből alkottál.

Én innen jövök, és most már erős összefüggést látok a tevékenységekben tökéletesre törekvésem és az önelfogadás között.

Kiderült, hogy “matematikai formula” is van arra, hogy mi az “elég jó”.

PARETO elvnek hívják, amely általánosítva úgy szól, hogy:

A befektetett energia vagy cselekvés 20%-a hozza az eredmény 80%-át.

Amikor megismertem ezt a (közgazdaságtan) gondolatot, szinte sokkolt, hogy mennyire jelen van szinte mindenben. Ráeszmélnem, hogy valószínűleg az életemben a stressz 80%-a az emberek 20%-ától származik, vagy épp a nehézségeim 80%-a az okok 20%-ából fakadnak. Ez okozott egy néhány pillanatnyi magam-előtt-földre-bámuló, zavart pislogást.

Ahogy tovább vittem a gondolatot, a munkában, némi kísérletezés után kiderült, hogy egy feladat elkészítésének a 80%-a az első 20% energiabefektetéssel megvan, és a maradék 80% idő pedig sokszor felesleges “maszatolás”, hogy tökéletes legyen. Ráadásul a legtöbbször nem is várta el senki.

Érdekes volt figyelnem, hogy miután a teljesítményemről fokozatosan elengedtem ezt a nyomást, mennyivel könnyedebb, és egyszerűbb lett a legtöbb helyzetem. Tisztább lett, hogy mi is igazán fontos, és sokkal jobban kezdtem érezni magam, sokkal sikeresebbnek, produktívabbnak, elégedettebbnek, büszkébbnek, és ez adott egy olyan belső forrást, ami megerősítette az önbizalmam. Már azt is könnyebben mondom, hogy “a lehetőségeimhez mérten megtettem mindent”, ez “így elég jó”, és “Én is elég jó vagyok”.

Egyszer egy nagyon jó zenész barátom azt mondta a felvételéről, hogy “A dal amin dolgozom sosem lesz kész, csak abba lesz hagyva.“

A festőművészek is aláírják egy ponton a képet, és onnantól nem nyúlnak többet hozzá. Amikor pedig a galériában ránézel és megérint, lehet, hogy nem a legfinomabb ecsetvonásokkal leszel elfoglalva, hanem az érzésekkel és gondolatokkal amelyeket az alkotás kiváltott. 🙂

Az önismeret annyiban más, hogy szerintem az egy folyamat. Sosem lesz kész. Pár napja már kifejtettem, hogy a változás nem megy azonnal. Itt is apró pici változtatások és kísérletek vezethetnek oda, hogy lásd: hol, milyen helyzetben, mi is az “elég jó”.

Arra hívlak, hogy nézz rá egy kicsit távolabbról a dolgaidra, és keresd meg, ahol már kicsit több amit beleraksz, mint az “elég jó”. Lehet ez egy apróság, mint a ruhaszett vagy smink, amiben kimész az utcára, egy megírt üzenet vagy egy elkészített alkotás.

Kísérletezz hol van az elég jó határa, és figyeld meg, milyen a határon lenni. Az is lehet, hogy kicsit túltolod, és az is lehet, hogy el sem éred a határt. Ez a keresés a kísérletezés lényege. Mindegyik irány teljesen rendben van.

És végül az is lehet, hogy a saját tapasztalataid alapján kiderül:

az elég jót a “belefektetett energia 20%-a körül” találod. 😉